Az alföldi tájat járva gyakran megakadhat a szemünk a sík (vagy éppen hullámos) felszínből kiemelkedő, kör, vagy enyhén ovális alaprajzú, néhány méter magas kúp, vagy félgömb alakú kiemelkedéseken. Feltűnő voltuk miatt a lakosság az elmúlt századokban is számon tartotta és használta őket: településhatárok jelzésére, messzelátó őrhelynek, templom-, vagy éppen akasztófadombnak. Természetes-, vagy mesterséges mivoltuk, eredeti funkciójuk azonban sokáig ismeretlen maradt.
A régészeti kutatásoknak köszönhetően ma már tudjuk, hogy a kunhalmok mesterséges eredetű létesítmények, és az írott történelem előtt itt élő rézkori, bronzkori, kisebb részben korábbi és későbbi népek emelték őket (a kunhalom névvel ellentétben valószínűleg a kunoknak van a legkevesebb közük hozzá). Ezeknek a halmoknak a túlnyomó többsége úgynevezett halomsír, más néven kurgán. A rendszerint a talajszinten elhelyezkedő sír fölé 2-3 méteres, de olykor a 10 métert is meghaladó méretű (esetenként 100 méter körüli átmérőjű!) dombot emeltek. Előfordult aztán, hogy a halom magasabb rétegeibe is temetkeztek, esetenként egymást követő kultúrák újabb és újabb rétegekkel magasították a kurgánt. A halomsíros temetkezés az ázsiai sztyeppék úgynevezett nomád, lovas népeinek sajátja. Európában a Kárpát-medence a legnyugatibb terület, ahol ezek a kultúrák életmódjuknak megfelelő természeti környezetet találtak, éppen ezért hazánktól nyugatra csak elvétve találni ilyen objektumokat.
A kunhalmok kisebb része ősi települések anyagának egymásra rétegződéséből keletkezett úgynevezett lakóhalom, de előfordulnak olyan halmok is, amelyet eleve őrhely céljából, határpontnak, vagy éppen „pogány” áldozóhely gyanánt hoztak létre.
A Kárpát-medencében a kunhalmok eredeti száma csak becsülhető: szakértők szerint egykor mintegy 40 000 lehetett belőlük! Mára a felismerhető halmok száma néhány ezerre csökkent: ugyanis – főként az utóbbi évszázadban – rohamosan pusztulnak. Egyes halmokat teljes egészében elhordanak, de legtöbbjüket a folyamatos mélyszántás teszi lassan de biztosan a földdel egyenlővé. Nem ritka, hogy tájba nem illő építményekkel csúfítják el a kunhalmokat. A halomtest épségének szempontjából kevéssé ártalmas a több esetben tapasztalható beerdősítés, viszont így nem érvényesül tájképi értékük, és az üzemi erdőművelés (mélyszántás, tuskózás) folyamán kultúrrétegük is erősen sérül. A halmok pusztulása több okból is pótolhatatlan veszteség: egyrész a kulturális örökségünk egyedülálló része megy így veszendőbe, másrészt a tájkép, és az élővilág is károsodik.
A tiszavasvári Kashalma gyakorlatilag teljesen elpusztult
A kunhalmok ugyanis számos védett faj és pusztulóban levő ritka növénytársulás számára is végső menedékül szolgálnak. Ennek az az oka, hogy a halmokon felszínén az évezredek alatt képes volt megtelepedni a környező területeken egykor díszlő száraz pusztai löszvegetáció. Sajnos később a hazai löszgyepeket szinte kivétel nélkül beszántották, és utolsó hírmondóik sokhelyütt csak a halmok nehezen megművelhető meredek oldalain maradtak csak meg.
Hasonló kulturális örökségi, tájképi, és élővilág-védelmi jelentőséggel bírnak a haza földvárak is. Ezeket is itt élő eleink építették (legtöbbjüket az Árpád-korban, de vannak régebbiek, és újabb keletűek is); hasonló szerepet töltöttek be, mint a későbbi kővárak. Építésük során fa szerkezetű, földdel feltöltött – akár több méter magas – sáncokat és előterükben árkot készítettek. A nagyobb földvárak belsejében komplett települések voltak, a kisebbeket viszont veszedelmek (pl. tatár-, vagy törökdúlás) idején használták ideiglenes menedékként és erődítésként. Sajnos mára földváraink többsége is az enyészeté lett.
A Magyar Országgyűlés mindennek tudatában az összes hazai kunhalmot és földvárat a törvény erejével országos jelentőségű védett természeti emlékké nyilvánította.
A jogszabályi védelem valódi érvényre juttatásához azonban még számos feladat áll előttünk. A legelső lépés a kunhalmok és földvárak pontos beazonosítása, leírása, nyilvántartásba vétele. Ez a folyamat az eddigi erőfeszítések ellenére máig nem fejeződött be. Ezeknek az objektumoknak jelentős része mind a mai napig felfedezetlen maradt. Nincs ez másképpen Szabolcs-Szatmár Bereg megyében sem.
Az Ifjú Botanikusok Baráti Köre 2006-ban elhatározta, hogy elkészíti a megyében található összes kunhalom és földvár felmérését, kataszterezését. Ebből a célból kapcsolatba léptünk a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósággal, a Jósa András Múzeummal, és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal. Mint kiderült, a természetvédelmi nyilvántartásban a megyében 16 kunhalom szerepel, a régészeti nyilvántartásban pedig 65 (részben már teljesen elpusztult) ilyen objektumról tudnak. A teljes körű felméréshez egyesületünk részletesen áttekintette a vonatkozó helyismereti szakirodalmat, helynévtárat, és régészeti publikációkat. Emellett átvizsgáltuk a megye teljes területére vonatkozó 1: 10000 léptékű topográfiai térképeket, ahol a névrajz és a szintvonalakból kirajzolódó domborzati formák alapján jelöltük be a potenciális halmokat és földvárakat. Ezt követte a terepi felmérés, amiben szakembereink és önkénteseink mellett a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa vett részt. A munkát a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Zöld Forrás pályázati alapja támogatta.
Az eredmény egyrészt szívderítő, másrészt igen lehangoló:
A részletes előkészítő és terepi munka meghozta gyümölcsét: A még folyó felmérések során több mint 40(!) olyan kunhalmot fedeztünk fel, amely eddig a természetvédelem és a régészet szakemberei számára is ismeretlen volt. Ezek között olyan monumentális objektumok is vannak, mint a 8 méter körüli magasságú rakamazi Cseh-halom, vagy a közel ekkora méretű újfehértói Gyula-halom. A most kirajzolódó kép szerint körülbelül 100-120 lehet a ma is azonosítható kurgánok száma a megyében. Legtöbbjük az alsó-szabolcsi ártér peremén helyezkedik el, de sűrűn találunk kunhalmokat a Rétköz nyugati peremén is. Érdekes módon a nyírségi homokvidéken is több jelentős „gócpontot” találunk: Geszteréd, Nyíregyháza, és Nyírgyulaj környéke is gazdag kurgánokban. Érdekes szigetszerű előfordulás északnyugaton a nyírkarászi Halom-hegy és kisebb kísérőhalma (nem keverendő össze a Nyírkarász belterületén elhelyezkedő Gara-halommal, amely középkori eredetű földvár). Valószínű, hogy elszórtan még máshol is lehettek halmok a megyében (írott források, helynévgyűjtemények utalnak arra is, hogy pl. a Beregi-sík területén is voltak ilyenek).
A földvárak felmérése kissé nehézkesebb: a jól ismert és jó állapotban megmaradt Szabolcsi-földvár, a nyírkarászi Gara-halom, a tiszadobi földvár, stb. mellett a legtöbb megyebeli földvár mára valószínűleg egyáltalán nem, vagy csak nyomaiban azonosítható. Munkánk eredményeként egyelőre két „új” földvár kerülhetett a nyilvántartásba.
Egyikük az Oros melletti Vár-rét mocsarában található kicsiny földvár. Másikuk Ófehértó külterületén található, jelentősebb, viszonylagos épségben megmaradt objektum.
A felmérés szomorú tanulsága viszont kunhalmaink igen rossz állapota. Körülbelül 90%-ukat ma is szántóként használják, legtöbbjükből csak 1-2 méter magas dombocska maradt. Egy részüket teljesen, vagy részben elhordták, elbányászták, de olyan is van, amelyre épületet emeltek. A természetes élővilág is csak kis nyomokban lelhető fel, még a viszonylag ép halmokon is. Ki kell emelni viszont két védett löszgyepi fajt, amelyeket megyénkből csak és kizárólag a kunhalmokról ismerünk: A 30 000 forint természetvédelmi értékű törpemandula (Amygdalus nana) pár töve a Nyíregyháza-Hajdúdorog településhatáron levő Bene-halmon, az 5000 természetvédelmi értékű macskahere (Phlomis tuberosa) az ibrányi Fekete-halom és a tiszavasvári Nagy-Púpos-halom tetején él.
A helyzet tehát kissé elszomorító, de nem reménytelen. A felmérés jelentősen hozzájárulhat a kunhalmok és földvárak pusztulásának megállításához, és esetleges későbbi, a helyreállítást (pl. visszagyepesítés, tájba nem illő építmények eltávolítása) és további kutatásokat (pl. régészeti feltárás, tájtörténet) megalapozó intézkedésekhez. Végül a kunhalmok és földvárak értékeinek a szélesebb társadalommal való megismertetése azt is segít megértenünk, hogy utódaink számára csak akkor tudunk élhető tájat, természeti és épített környezetet hátrahagyni, ha megbecsüljük azt, amit távoli őseink hagyományoztak ránk.
