FŐOLDAL

1. MINTATERÜLET

Az észak-nyírségi mintaterületen, Petneháza környékén a változatos, részben meredek, magas, részben szélesebben elnyúló buckák között egyaránt találunk nagyobb kiterjedésű laposokat és szűkebb völgyeket. Ezen a természettől fogva fás vidéken a XVIII. század végén még jelentős kiterjedésű ősi erdőkből mára egyetlen hektár sem maradt. A jelenlegi kiterjedt akácosok és nemesnyarasok az elmúlt néhány évtized telepítésének eredményei. A magasabb, víz által nem járt térszíneken a földeket már igen régen szinte teljes egészében művelésbe vonták, kis kiterjedésben maradtak csak száraz gyepek. A legutóbbi időkben viszont ellentétes tendencia indult meg: egyre-másra hagynak fel szántókat, ahol a száraz homoki gyepek egyes fajai újból megtelepednek. Az ősi folyóvölgyek helyén kialakult buckamélyedéseket valaha nagy kiterjedésű lápok, vízállások foglalták el. Noha a vízrendezéseket követően ezek száradásnak indultak, nagyrészt kaszálóvá alakultak. Területük a későbbiekben a szántók és a telepített erdők előnyére csökkent, továbbá jelentősen fel is darabolódtak (a legkisebb kiterjedést a XX. század közepén érték el). A növényzet folyamatossága csak a legmélyebb részeken maradt fenn. A legújabb időkben a vízvisszatartás, valamint a kaszálás intenzitásának csökkenése miatt a lápi-mocsári vegetáció egyes helyeken újra terjedésnek indult. A természeti területek aránya a XVIII. század végétől a mai napig 38%-ról 23,5%-ra csökkent.

Még megmenthető
Az egykori száraz gyepek természetes növényvilága csak nyomokban maradt meg néhány meredek rézsűn, utak mellett, és a kevésbé intenzíven művelt gyümölcsösök és szőlők környékén. Ez a néhány kis folt biztosítja a hazai homokpuszták néhány jellemző növényének fennmaradását. Ilyen a magyar csenkesz, a homoki imola, valamint egy sztyepréti ritkaság, a védett selymes boglárka. A vízállásos mélyedések és völgyek sokkal nagyobb arányban őrzik az egykori ősi növényzet maradványait. Ezeket a területeket hagyományosan kaszálóként, legelőként hasznosítják, de a vízrendezések óta egyre nagyobb arányú a beszántásuk, beerdősítésük. Az ősi lápos területek zsombékosainak, rétjeinek egyik legnagyobb kincse az európai ritkaságnak számító, fokozottan védett mocsári angyalgyökér, de a megőrzendő értékek közé tartozik többek között a lápos területeken élő tőzegpáfrány, a rostostövű sás és a rétek színes orchideafajai: a pompás kosbor és az itt igen nagy állományokkal rendelkező hússzínű ujjaskosbor. Az egykori természetes időszakos vízfolyásokat mesterséges csatornákba kényszerítették, az ezeket korábban kísérő ligeterdők növényzetéből csak pár hírmondó maradt a nagyobb csatornák völgyében. Ilyen az Alföldön ritkaságnak számító erdeikáka és az acsalapu.

Hogyan, merre tovább?
A tájhasználat mai változásai lehetőségeket és veszélyeket is magukban rejtenek. A magasabb buckákon a régió kiszáradásával párhuzamosan egyre több szántót hagynak fel a silány homoktalajokon. Az így kialakuló parlagokat már most is részben legeltetik, ami hosszabb távon az ősi homokpusztai vegetáció részleges regenerációját és a hagyományos állattartás újraéledését teszi lehetővé. Ugyanakkor félő, hogy ezeket a parlagokat tájidegen fajokkal (akáccal, nemesnyárral, fenyővel) telepítik be, jóllehet a legmagasabb buckák szélsőségesen rossz vízgazdálkodású váztalaján ma már a szárazságtűrő akác is alig él meg. A mélyebb, vizes területeken veszélyes tendencia az általános kiszáradás és a szélsőséges vízszintingadozás. A szárazabb években a réteket gyakran beszántják, majd belvizes esztendőkben magukra hagyva agresszív, tájidegen gyomnövényzet (leginkább az Amerikából származó magas aranyvessző) foglalja el őket. Ezzel szinte lehetetlenné válik a növényzet helyreállása, de a további szántóföldi művelés is megnehezedik. Számos helyen a részben kiszárított rétekre és lápokra nemesnyarat telepítenek (jóllehet, ezek a kiszámíthatatlan talajvíz-ingadozás miatt gyakran kipusztulnak), ami szintén tönkreteszi az eredeti értékes élővilágot. Ugyanakkor a területen található Laskodi-tározó jó példa arra, hogy vízvisszatartással a mocsári-lápi élővilág részben újjáéleszthető, és egyben az intenzíven művelt és a lakott területeken csökkenthető a belvíz kockázata. Az ősi vizes területeken tehát a vízvisszatartás és a hagyományos, kaszálóként, legelőként való hasznosítás lehet az ésszerű, és egyben természetvédelmi szempontból is kívánatos tájhasználat.