FŐOLDAL

2. MINTATERÜLET

Amiről a térképek mesélnek
A Nyírség nyugati részén a homoki buckás táj folyamatos átmenettel simul bele a löszös talajú Hajdúhátba. Újfehértó, Érpatak és Bököny határában ez az átmenet már érezhető: a buckavonulatok szelídebbek, a homokkal elegyedő lösz sokkal jobb termőképességű talajokat eredményez, mint keletebbre. Ezen a vidéken a természetes erdők már kétszáz éve is csak nyomokban voltak meg, mára pedig teljesen hiányoznak. A víz által nem befolyásolt helyeken már a XVIII. század végén szinte mindenütt szántókat találunk. Ekkor, és még száz évvel később is, a legnagyobb széles laposokban nyílt víztükörrel rendelkező szikes tavak terültek el. A vízrendezések nyomán ezek fokozatos kiszáradása rajzolódik ki a térképeken: mára többnyire szikes réteket, mézpázsitos szikfokokat, kisebb részben szikes és édesvizű mocsarakat találunk a helyükön. A nem szikes talajú vízjárta helyeken található kaszálórétek aránya is csökkent, és növényzetének jellege (egykor lápi elemekben gazdagabbak voltak) megváltozott a terület általános - bár nem egyenletes - kiszáradásával. Az üde gyepek beszántása az 1950-es évekre igen nagy mértékűvé vált, az eredetileg összefüggő rétek erősen feldarabolódtak. Noha a későbbiekben megfigyelhető a rétek kis mértékű regenerálódása, a rendszerváltást követő újabb beszántási hullám további fragmentációt eredményezett. Nehezen értelmezhető a szárazabb típusú gyepek kiterjedésének változása. A valódi szárazgyepek, a homoki sztyeprétek már igen korán szinte teljesen eltűntek. A szikes területek magasabb részein elhelyezkedő szikes puszták megjelenése, tájhasználati módja és a térképezők általi megítélése az adott év vízviszonyainak megfelelően ingadozott a száraz és nedves típus között. Általánosságban is jellemző a mintaterületre, hogy a gyepi és mocsári növényzet a talajnedvesség csekély változása esetén lokálisan könnyen felváltja egymást. A természeti területek aránya a XVIII. század végétől a mai napig 53%-ról 35%-ra csökkent.

 Még megmenthető
A terület megváltozott állapotában is rengeteg megőrzendő értéket kínál. A hajdani szikes tavak helyén tavasszal ma is rendszerint megáll a víz, gazdag madárvilágnak adva életteret. A kékeszöld mézpázsit, a vereslő veresnadrág csenkesz kiterjedt állományai, a kéklő bárányparéjjal benőtt vagy a vakítóan fehér vakszikes foltok és a rajtuk legelő birkanyájak, tehéncsordák egyedülálló szépséget adnak a tájnak. Hazánkban egyedül a Nyírségben, ezeken a szikes legelőkön és környékükön él a fokozottan védett szikipacsirta. A szikes rétek és mocsarak gyakori védett növénye a Kárpát-medencében bennszülött kisfészkű aszat. Ahol a talaj nem szikes, ott kiterjedt, lápréti elemeket is őrző mocsárrétek, fás legelők és édesvizű mocsarak találhatók. Az igen fajgazdag, színpompás kaszálók egyik legfontosabb természeti értéke a május-júniusban ezerszámra nyíló, védett pompás kosbor, továbbá az ugyancsak védett, hazánkban bennszülött fűféle, a Jávorka-fényperje. Egyes itteni rétek különlegessége a védett fátyolos nőszirom, amely az egész Nyírségben csak erről a területről ismert. A rétekből kiemelkedő kisebb magaslatokon, valamint az utak meredek rézsűin csak nyomokban, leromlott fajszegény állapotban maradt meg az ősi sztyepréti növényzet, de egyes védett állatoknak, például az ürgének ezek a kizárólagos élőhelyei.

Hogyan, merre tovább?
A tájhasználatban ma megfigyelhető tendenciák a természeti területek lassú fogyatkozása, leromlása irányába mutatnak. A mocsárréteket, sőt, a szikes területeket is egyre több helyen szántják be, annak ellenére, hogy ezek a termőhelyek többnyire nem alkalmasak gazdaságos szántóföldi művelésre. Ennek következtében elsősorban a kisebb élőhelyek egyre inkább feldarabolódnak, elgyomosodnak. Ésszerűbb és természetvédelmi szempontból is kívánatos az eredeti növényzet helyreállítása, és egyes helyeken a vízvisszatartás. Ugyancsak megfigyelhető, hogy a csökkenő legelőállat-állomány miatt egyes ősi legelőkön megindult néhány tájidegen fafaj, elsősorban a keskenylevelű ezüstfa, az akác és a bálványfa ('ecetfa') terjedése, amelyek akár egy évtized alatt átjárhatatlan bozótossá változtatják a gyepeket. Szerencsére a legnagyobb összefüggő rétek és szikes laposok egyelőre nincsenek közvetlen veszélyben. Ezeken a helyeken mindenképpen érdemes az eddigi kaszáló-legeltető, állattartáson alapuló gazdálkodást fenntartani, ami akár összeköthető egyfajta szelíd turizmussal is, ami újabb megélhetési forrást nyújthat az itt lakóknak. A terület erdőkben igen szegény, és a meglévő kisebb állományok és a fasorok is szinte teljes egészében tájidegen fajokból állnak. Természetvédelmi, tájképi szempontból indokolt lenne az őshonos füzes-nyaras állományok kiterjedésének növelése (elsősorban a művelésből kivont belvizes szántókon), a tájidegen fasorok őshonos fajokra való lecserélése.